A könyvek és a költészet

A könyv kínaiul 书 shū, és ez mindenekelőtt ige: „írni”. Megtaláljuk a 书法 shūfǎ szóban is, ami kalligráfiát jelent, szó szerint „az írás szabálya” (lásd: A nyelvtan, a szótárak és a kalligráfia). A könyv tehát az, amit megírtak, mielőtt az lenne, amit olvasnak. Olvasni: 看书 kàn shū, „könyveket nézni”, vagy választékosabban 阅读 yuèdú. A festészet, az építészet és a kertek című oldal után ez az első a két olvasásnak szentelt oldal közül; a második a képregényről, a sajtóról és a könyvtárakról szól majd.

A regény kínaiul 小说 xiǎoshuō, „apró beszédek”. A név egyáltalán nem hízelgő. A Han-korban Pan Ku történetíró a 小说家 csoportját a gondolkodói iskolák közé sorolja, de rögtön ki is zárja őket abból a kilencből, amelyekre érdemes odafigyelni: ezek utcai fecsegések, amelyeket alacsony rangú hivatalnokok gyűjtöttek össze. Kétezer éven át a nevéhez méltó tudós verseket és tudós prózát ír; a regényt titokban olvassa (ha éppen nem ő maga írja álnéven). A név megmaradt, a megvetés jóval kevésbé.

A 四大名著 sì dà míngzhù, a négy nagy klasszikus regény, a Ming- és a Csing-korból való: 三国演义 Sānguó yǎnyì, 水浒传 Shuǐhǔzhuàn, 西游记 Xīyóujì és 红楼梦 Hónglóumèng (10. mondat). Az élőbeszédhez a tudós prózánál jóval közelebb álló nyelven íródtak (A három királyság története valamivel kevésbé, az félig klasszikus nyelvű), és fejezetekre oszlanak, amelyek szinte mind ugyanazzal a formulával zárulnak: 欲知后事如何，且听下回分解 yù zhī hòushì rúhé, qiě tīng xiàhuí fēnjiě, „ha tudni akarják, mi történt ezután, hallgassák meg a következő fejezetet”. Figyelje meg az igét: „hallgassák meg”, és nem „olvassák el”. Ez az utcai mesemondók nyoma, akiknek ezek a regények az örökösei. Folytatásos regény, mondhatni, még a sajtó előtt.

A modern írott kínai, a 白话文 báihuàwén, „beszélt nyelven írt szöveg”, csak a 20. század elején vált uralkodóvá. Alapító szövegként mindig 鲁迅 Lǔ Xùn egyik novelláját említik: 狂人日记 Kuángrén rìjì, „Egy őrült naplója”, amely 1918-ban jelent meg (voltak előtte mások is, de egyik sem volt ilyen nagy hatású). Lu Hszün előbb orvosnak tanult Japánban (15. mondat). Elmondása szerint mindent abbahagyott azon a napon, amikor az órán levetítettek egy diaképet: egy kínait, akit japán katonák végeznek ki, közönyös honfitársai szeme láttára. A testek gyógyítása nem volt elég, a szellemeket kellett felébreszteni. De vigyázat: ezt a diaképet soha senki nem találta meg, és a szakértők ma is azon tűnődnek, nem szépült-e meg kissé az emlék.

A költészet, a 诗 shī, megmaradt nemes műfajnak. Kérjen meg egy kínait, hogy mondjon el egy verset: nagy valószínűséggel a 静夜思 Jìng yè sī lesz az, 李白 Lǐ Bái verse, amelyet az általános iskolában tanult (20. mondat, lásd: Gondolatok egy csendes éjszakán). A gyerekek nagyon korán kívülről megtanulják a Tang-kori verseket, a 唐诗 Tángshī darabjait, gyakran még azelőtt, hogy le tudnák írni őket (5. mondat). A 背诗 bèi shī, verset fejből elmondani, szó szerint azt jelenti: „hátat fordítani a versnek”, vagyis az ember a háta mögött tartja a könyvet, és nem néz bele. Legalábbis így szokták magyarázni. Aki tovább menne, lásd: Kínai költészet.

Egy 绝句 juéjù négy sorból áll, egy 律诗 lǜshī nyolcból (13. mondat), soronként öt vagy hét írásjeggyel. A szabályok szigorúak: a rím, a sík és a ferde tónusok váltakozása, a középső sorok párhuzamossága, a 对仗 duìzhàng. Csakhogy a nyelv a Tang-kor óta megváltozott, és egyes rímek mandarinul már nem rímelnek. Tu Mu sorában, 远上寒山石径斜 yuǎn shàng hánshān shíjìng xié, vajon úgy kell olvasni a 斜 xié írásjegyet, ahogy ma, vagy xiá alakban, hogy megmentsük a rímet? A tankönyvek nem értenek egyet, és nekem sincs határozott véleményem.

A Szung-korban a 词 cí, az énekelt vers kerül előtérbe. Egy már létező dallamra írták, ez a 词牌 cípái, „a ce címkéje”, amelynek neve címként szolgál. Ez a cím tehát semmit sem mond a témáról. 苏轼 Sū Shì egyik leghíresebb verse, amely a Vörös-sziklánál vívott csatáról szól, a 念奴娇 Niàn Nú jiāo címet viseli, „Nien-nu bája”, egy Tang-kori énekesnő nevéről, akinek semmi köze a történethez. Zavarba ejtő, de ez a szokás.

A legrégebbi antológia, a 诗经 Shījīng, a Dalok könyve, 305 verset tartalmaz, amelyet Konfuciusz háromszázra kerekített: 诗三百 shī sānbǎi (25. mondat, lásd: 2. fejezet Konfuciusz beszélgetéseiből, II.2). A fiának azt is mondta, hogy aki nem tanulmányozza a dalokat, az nem tudja kifejezni magát. Kétezer éven át egy verssor idézése volt a művelt ember ismertetőjele.

Nyomai a mindennapi nyelvben is megmaradtak. A 推敲 tuīqiāo, megválogatni a szavakat, szó szerint „tolni, kopogni”: Csia Tao költő nem tudott dönteni „a szerzetes betolja a kaput a hold alatt” és „a szerzetes bekopog a kapun a hold alatt” között, és közben beleütközött Han Jü kíséretébe, aki a „kopogni” mellett döntött (21. mondat). Újabb keletű a 诗和远方 shī hé yuǎnfāng, „a költészet és a messzeség”, amely egy 2016-os dalból való: az élet nem csak az elviselt hétköznapok, hanem a költészet és a messzeség is. Ugyanannyian gúnyolják, ahányan idézik.

Kattintson az oldal bármelyik írásjegyére: a vonássorrendje vonásról vonásra megjelenik, a nyíllal, amely a húzás irányát adja.