A holdnaptár és az időtartam

A hagyományos naptár neve 农历 nónglì: 农 „földművelés” + 历 „naptár” ⟶ a földművesek naptára. Mondják 阴历 yīnlì néven is, ez a „jin naptár”, szemben a 阳历 yánglì nevűvel, a napnaptárral, amely a miénk. Vigyázat: a „hold” itt rövidítés. A hónapok a Holdat követik, de az évet egy szökőhónap, a 闰月 rùnyuè igazítja vissza a Naphoz, tizenkilenc év alatt hétszer (21. mondat). Ez az oldal ennek a folytatása: Az óra, a napok és a dátumok. Az óra és a határidőnapló után a régi naptár jön, aztán az időtartam, a gyakoriság és a múlt szavai.

A holdhónap újholdkor kezdődik. Az első tíz napja a 初 chū, a „kezdet” jelét viseli: 初一 chūyī, 初二 chū’èr, egészen a 初十 chūshí napig; utána rendesen számolnak. Tizenötödike, 十五 shíwǔ, a telihold napja, és több ünnep is erre a napra esik (lásd: Az ünnepek). Az első hónapot nem „egyes hónapnak” mondják, hanem így: 正月 zhēngyuè, és a 正 itt első tónusú, nem negyedik. Úgy mesélik, azért változtatták meg az olvasatát, hogy elkerüljék az Első Császár személynevét; ebben nem vagyok száz százalékig biztos. A tizenkettedik hónap a 腊月 làyuè, az év végi áldozat nevéről.

A 节气 jiéqì huszonnégy jelzőpont a Nap pályáján, nagyjából tizenöt naponként egy. Mivel a Naphoz kötődnek, minden évben a mi naptárunk ugyanazon napjára esnek, legfeljebb egy nap eltéréssel: ezért ad meg a lista dátumokat. Nyolc közülük a váz. A 立, „felállítani”, a négy évszakot nyitja meg (立春 lìchūn, 立夏 lìxià, 立秋 lìqiū, 立冬 lìdōng), a 分, „kettéosztani”, a két napéjegyenlőséget jelöli, a 至, „a végpont”, a két napfordulót. A többi tizenhat a Sárga-folyó síkságának egét és földjeit írja le: a rovarok ébredését, a toklászos gabonát, a dérhullást (Kantonban októberben nem fagy, és ezt mindenki tudja). Ezeket a szavakat inkább felismerni kell, mint felmondani.

Némelyik ma is nagyon eleven. A 清明 qīngmíng az az időszak, amikor a sírokat söpörni járnak (16. mondat). A 冬至 dōngzhì, a téli napforduló napján Északon töltött tésztabatyut, Délen ragacsosrizs-gombócot esznek, és a közmondás szerint ez a nap felér az újévvel: 冬至大如年 dōngzhì dà rú nián. Ettől a naptól számolják a tél kilencszer kilenc napját is, ez a 数九 shǔ jiǔ, ahogy nyáron a kánikulába a 入伏 rù fú szóval lépnek be. A hideg és a meleg szavai ezen az oldalon vannak: Az időjárás.

Az időtartamnál nem a szókincs a nehéz, hanem a hely a mondatban. Az időpont az ige elé kerül, az időtartam mögé: 我昨天学了两个小时 wǒ zuótiān xuéle liǎng ge xiǎoshí, szó szerint „én tegnap tanulni két óra”. Ez az egyik szabály, amelyet az elején a legtöbbször elfelejtünk. Kérdezni a 多久 duō jiǔ vagy a 多长时间 duō cháng shíjiān szóval lehet (1. mondat). Az 一会儿 yíhuìr „egy kis idő”, a 半天 bàntiān pedig, a „fél nap”, sokszor csak annyit jelent, hogy hosszúnak éreztük a várakozást (14. mondat).

A gyakoriság szavai párban járnak, és a párok nem szinonimák. A 总是 zǒngshì megállapít, a 老是 lǎoshì panaszkodik. A 常常 chángcháng és a 经常 jīngcháng nagyon közel áll egymáshoz (élőbeszédben nem látok köztük világos különbséget). A 从来 cónglái szinte csak tagadással használatos: 从来不 cónglái bù a szokásra, 从来没 cónglái méi arra, amit még soha nem tettünk meg (11. mondat). A 往往 wǎngwǎng azt írja le, ami általában történni szokott, és a jövőről nem beszélhet.

Az 以前 yǐqián és az 以后 yǐhòu az után áll, amihez viszonyít, akárcsak a magyar névutók: 吃饭以前 chī fàn yǐqián, „enni előtt” ⟶ evés előtt. A magyar „utána” helyén viszont három szó osztozik. A 然后 ránhòu két cselekvést fűz egymás után (6. mondat). Az 以后 yǐhòu egy adott pillanattól néz előre, akár a múltban, akár a jövőben (13. mondat). A 后来 hòulái csak múltbeli elbeszélésben használható (12. mondat): nem lehet azt mondani, hogy „majd elmondom 后来”. Ugyanígy a 刚 gāng az igéhez tapadó határozószó, a 刚才 gāngcái pedig időt jelölő főnév, mint „az imént” (8. mondat).

A kínai igét nem ragozzuk. Az időt ezek a szavak fejezik ki, néhány partikulával együtt: 现在 xiànzài a jelen, 过去 guòqù „ami elmúlt”, 将来 jiānglái „ami jönni fog”, 未来 wèilái „ami még nem jött el”. Az előző oldalon láttuk, a múlt elöl van (前), a jövő hátul (后). Csen Ce-ang verse jobban elmondja ezt egy szabálynál: előtte a régiek, mögötte azok, akik jönni fognak (23. mondat).

A 24. mondat közmondása egy Han-kori balladából való, és minden iskolás hallotta már a szüleitől. Az utolsó mondat Konfuciuszé, aki egy folyóvíz partján áll (25. mondat, lásd: 9. fejezet Konfuciusz beszélgetéseiből). A 逝者 shì zhě az, „ami elmegy”, a 夫 olvasata pedig itt fú: a klasszikus kínai felkiáltó partikulája, nem a „férj” szó. Kilenc írásjegy, és minden benne van.

Kattintson az oldal bármelyik írásjegyére: a vonássorrendje vonásról vonásra megjelenik, a nyíllal, amely a húzás irányát adja.